Egy kedves, nagylelkű, régi ismerős felajánlotta, hogy amíg nem találunk saját lakást, lakhatunk a lakatlan házukban, a városka szélén. Óriási kedvesség a részéről, amiért nem tudunk eléggé hálásak lenni!

S ahogy a hetek teltek, s a lakástulajdonosok sorra utasítottak el bennünket, úgy nőtt a hálánk nagyobbra, hogy van fedél a fejünk fölött, s még a hatodik(!) héten is ott lehetünk.

A házikó azonban igen speciális volt. Sok éve nem lakta már senki, így az idő(járás) megrágta, kilyukasztgatta a falait, ajtajait kívül-belül.  Amolyan raktárnak használta a család. Minden volt benne s valahogy mégsem volt semmi a helyén. Ezért neveztük el, az általunk szintén igen kedvelt mesefigura otthonáról, Pettson bácsi háznak ideiglenes hajlékunkat.

Rengeteg biztonsági zár volt például az ajtón, de maga az ajtó lyukas volt. Ha be is zártunk minden ajtót gondosan távozáskor, a terasz ajtó biztosan nyitva maradt: nem működött a kilincse, így ott bárki bejöhetett. A víz nem ment fel az emeletre, de a földszinti mosokonyhából viszont kijött: ha akartad, ha nem. A Deák téri aluljáró gyorspéksége megirigyelhette volna az ipari sütőt (12 tepsi volt benne) a szobánkban; volt egy könyvesszekrény a konyhában; egy méretes kockatévé a fürdőszobában. A fűtés és a mosógép nem volt bekötve, de a nappali ajtaja mozgásérzékelős volt, mint a boltok bejárata. Igaz, nem is működött, csak kattogott szorgalmasan, ha elhaladtál alatta.

Egyik nap megjelent Madame Maxiszív, a házinéni két kismacskával. Azt mondta, a parkban találta őket, nem lehetett ott hagyni őket, annyira édesek. Neki van már négy otthon, így ezeket most itt hagyná a fürdőszobában, amíg nem jelentkezik értük valaki.

A kiscicák az óriáskádas fürdőt azonnal birtokba vették. Különösen a törülközőszekrény tetszett nekik nagyon: pihe-puha és tiszta. Volt. Madame Maxiszív könnyes szemmel nézte, ahogy a kis drágák szétcibálják, pisilik a törülköző készletét, ugrálnak föl a tükörre, csúszkálnak a kádban. Az én szemem az ammóniaszagtól könnyezett illetve a hálától, hogy a saját pipere holminkat nem hoztam ebbe a helyiségbe.

Ilyen kicsik, olyan cukik, biztosan hamar jelentkezik értük valaki - mondta a házi néni, s távozott.

Éjjel jött egy sms. Azt hittük baj van, így Apa ugrott és olvasta: hajtsuk le a wc fedelét, nehogy belefulladjanak a kis drágák a lefolyóba. Férjem döngő (s vacogó, hiszen közben fú be az ajtón az északi szél) léptekkel ment föl a pinceszobánkból az emeleti macskarezidenciába, titkon remélve, talán már későn.

De nem. A cicusok remekül szórakoztak a kis palotájukban, s hetekig nem jelentkezett értük senki.

Én minden undoromat legyőzve igyekeztem tisztán tartani a levegőtlen helyiséget. Kisebbik lányunk még szeretetet, játékot, sőt élelmet is nyújtott nekik. Ám a szag, ami esténként "hazaérve" várt minket az egész házban, az mindent felülmúlt.

Be kellett látnunk, Madame Maxiszív ugyanolyan nagylelkűen fogadja be a hajléktalan magyarokat, mint a kóbor kismacskákat. Életigenlése tényleg példaértékű.

Mi viszont nem most szerettük meg a cicákat. És nem, nem kereszteltük el őket Finduszegy, Finduszkettőnek.

Bekapcsoltuk a tartalék tápegységeket is lakáskereső gépezetünkben. Ahogy a Ponyvaregényből megtanultuk: Megmondom mi lesz. El leszünk utazva, de gyorsan.